Heiko Bleher előadás – képes beszámoló II.

Ott tartottam, hogy véget ért a szombati beszámoló és vasárnap izgatottan érkeztem meg a délelőtti előadásra, melynek témája Új Gínea és kalászhalai. A történet onnantól kezd érdekessé válni, hogy gyakorlatilag Bleher fedezte fel a kalászhalak 90%-át. Ha jól emlékszem 2 faj volt ismert előtte. Heiko a 80-as évek óta, minden éveben ellátogat  Új Guineába. A világ legérintetlenebb zugába.

Azért gondolhatjátok, hogy ez mit jelent, egy olyan ember szájából, aki a fél életét Brazília őserdejeiben töltötte, tehát némi elképzelése van az érintetlen dzsungelekről. 😉 Ami például módfelett érdekes, hogy gyakorlatilag nincs olyan nap, hogy ne esne az eső. Még a csapadékban igen gazdag Amazonas vidékéhez képest is sokkal több, 3-4 szeres mennyiség hullik alá évente.

Bleher ázik…

Amit a szigetről tudni kell, az az, hogy a Föld második legnagyobb szigete és 6-10 ezer éve még összeért Ausztráliával, így az ottani állat és növény fajok egy darabig ide is eljutottak, majd néhány ezer évig elszigeteltem fejlődtek itt tovább. Ezáltal igen különös evolúciós formák alakultak ki. Íme pl egy erszényes kenguru, aki fán él. Azért különleges, mert itt szinte minden élőlény a fán él, míg Ausztráliában egy erszényes sem. Néhány ezer év alatt így alkalmazkodtak az itteni viszonyokhoz. Ugyanis ez az őserdő a Dél-Amerikai őserdőhöz képest szinte teljesen járhatatlan. Az élőlények leginkább a fákon közlekednek.

A fajok változatosságát tetézi, hogy a sziget közepén egy 5000 méter magas hegyvonulat húzódik, így az északi oldal teljesen elszigetelten fejlődött a déli résztől.

… az északi oldal teljesen elszigetelten fejlődött a déli résztől…

Érdekes módon az őslakosok is hasonlóan elszigetelten éltek egymástól több mint 100 nyelv alakult ki, melyek teljesen különböznek a másiktól. Bleher elmondása szerint 60 ezer éves emberi jelenlét tapasztalható itt.

Véd a kalap esőtől, naptól… 🙂

Azonban a civilizáció szele hacsak kicsit is, de elérte őket. Nézzétek a fazon sapkáját. 🙂  A bennszülöttek közt sokan viselnek tetoválást, ami az adott törzs sajátja.

A bal oldalon látható kisfiún pedig jól látható a gyarmatosító hollandok „hatása”. A civilizácós hatásokra jó példa az alábbi kép, ahol a jobb oldali ember egy Spice Girls fényképes baseball sapkát visel. 🙂

Noh, de hogy keveredett Bleher ide a világtól távoli szigetre? Elmondása szerint Gerald R. Allennel megbízást kaptak a 80-as évek elején, hogy kutassák az itteni halfaunát.

Gerry feladata volt a halak leírása, míg Heiko a begyűjtésért és a szaporításért felelt. Hasonlóan közeli barátságról számolt be, mint az előző posztban Fockeval. Láthatóan ő szintén meghatározó társa volt a halazásban. A tisztelet kiérződött szavaiból.

A szigeten szinte nulla volt az autóval járható utak száma. Egyedül az a 60 km volt járható, melyet a holland gyarmatosítók építettek ki. Jármű sem nagyon volt éppen ezért, azonban egy régi Wolksvagent sikerült találniuk. Sajnos egy lejtős szakaszon a fék bemondta az unalmast és az autó felborult.

A fék bemondta az unalmast

Mókának fogták föl, szerencsére bajuk nem esett. Jót nevettek rajta és otthagyták az enyészetnek az öreg járgányt. A kutatás gyalog folyt tovább.

Szinte minden folyóból és patakból kerültek elő újabb és újabb kalászhalak, melyeket még soha senki nem írt le.

Újabb ismeretlen fajokat találtak

Expedícióik során számos népcsoporttal találkoztak. Talán ez a legkülönlegesebbek egyike. Tudjátok mitől függ, hogy kinek mekkora a szerszámos-táskája…? 🙂

A baloldali boldogabb

Attól, hogy reggel éppen milyen kedve van. Minél boldogabb, annál hosszabbat vesz fel. Bleher látott egy nagyon öreg embert, akinek 70 cm-es volt. Fülig ért a szája és láthatóan a legboldogabb ember volt a környéken… 😀

A sziget érintetlensége mindenhol tapasztalható. Hiába a civilizációs behatások, a helyiek ragaszkodnak a több tízezer éves szokásaikhoz. Lakhelyüket is így alakítják ki.

A 80-as években végzett kutatások során ilyen garnélákat találtak. Akkoriban még nem kellett senkinek. Bezzeg manapság… 😉

Bizonyára sokan látták a Stiphodonos videót amit a Youtube-ra felraktam. Nos a kis algafalók szintén Bleher által lettek ismertek. Állítása szerint, a Waigeo folyóban óvatos becslések szerint is legalább 20 millió egyed élhet, melyek folyamatos vándorlásban vannak a torkolat és a felső szakasz között.

A legtöbb tóhoz csak gyalogszerrel lehetett eljutni. Ide 80 km-t kellett a dzsungelen keresztül evickélni.

Megfelelő helynek tűnik…

Ha az ember a megfelelő helyen keresi a halakat, rá is talál…

A képeket nézegetve nem csodálom, hogy Heiko Bleher-t örökre magához láncolta a táj és elmondása szerint a bennszülöttek is nagyon kedvesek. (Sőt, tréfásan megjegyezte, hogy az IQ-juk magasabb egy átlag amerikainál… 😉 )

Szívesen hallgattam volna végig a délutáni előadást is, de sajnos programom volt. Heiko Bleher a ma élő legnagyobb akvaristák egyike. Az elkövetkezendő jó néhány évben nem valószínű, hogy hazánkba látogat. A hétvégi előadássorozat olyan vissza nem térő alkalom volt, ami egy akvarista életében csak egyszer-kétszer adatik meg. Szerencsés vagyok, hogy ott lehettem.